Photo of the book with pencils.

Összegzés

Karácsony után, a ferihegyen nagyon megörültem ennek a könyvnek – főleg annak, hogy egy egész fejezet szól rólam is, a külföldön élő magyarról. Nem olvastam ezelőtt az írótól, annyit tudtam róla, hogy régen volt valamilyen tévéműsora. A könyv motivációs funkciója mellett egy tucat érdekességet is találtam; például, hogy a jó baracklekvárhoz 20% zöld barack is kell, mert az ad neki egy kis pikáns, savanyú ízt. Első olvasásra ez a könyv is kicsit olyan volt mint egy lekvár, de inkább savanyú, mint érett. Aztán mivel Dr. Csernus többször ösztönzi a magyar embert, hogy szenvedélyesebb és bátrabb legyen, eleget tettem a kihívásnak, megírtam mit gondolok és igen, még mindig érzem: szóról szóra paprikásabb lett a szám széle.

Nos, elég hamar elkezdtem lassan, de biztosan kiábrándulni a költeményből, legfőképpen a következő okok miatt. Nem éreztem, hogy mély kutatás eredménye lenne. Inkább tűnt valamilyen gyorsan összetákolt narratívának, amivel az író – biztosan jó szándékkal – inspirálni szeretné a boldogtalan magyar embert, hogy igenis boldog lehet. Néha úgy éreztem, mintha egy általános önsegítő (self-help) könyvet olvasnék, például az Édesvíz Kiadótól, amelyekkel természetesen semmi baj nincs (én is olvastam rengeteget), csak itt most egy objektívebb, racionálisabb tanulmányszerű dologra vártam. Hiszen az író orvos (pszichiáter), és a könyv borítóján is szerepelteti a doktori titulusát. Hogy mást vártam valószínüleg nem az ő hibája, hanem az enyém.

A 23 fejezeten keresztül eljutunk valamiféle definícióhoz, hogy ki is az igazi magyar ember, és mit kell tennie annak, aki „nem igazi”, hogy „igazibb” legyen. De miért nem lehetett volna ezt a definíciót kerek perec megírni mindjárt a könyv elején? Amúgy a legtöbb dolog, amiket Dr. Csernus javasol, nemcsak a magyaroknak segíthet, hanem bármelyik nemzet emberének. Körülbelül ennyi a lényeg: nézz szembe a félelmeiddel, és vállalj egy kis kockázatot a fejlődés érdekében. Igen, ezt jó többször elmondani magunknak és másoknak is, mert tényleg fontos, de nem gondolom, hogy ezt az üzenetet a magyaroknak külön be kellene csomagolni egy olyan könyvbe, amiről néha úgy éreztem, hogy lekezelő és ellentmondásokkal teli is. Tehát amiket az író javasol azok univerzális pszichológiai alapigazságok, amelyek nemzetiségtől függetlenek. De aztán lehet igaza van, lehet tényleg kontextualizálni kell a dolgokat, hogy hatásosak legyenek, hmmm … majd gondolkodom még ezen egy kicsit.

Talán ami a legjobban zavart, hogy egy „olcsó prosti” kategóriába helyezi azokat, akik külföldre mentek mosogatni. (Én is mosogattam és takarítottam is.) De aztán, hogy jobban megértsem miért is ilyen az író stílusa, egy kicsit utánajártam az interneten, és ha jól értem Dr. Csernus módszerei tudatosan provokatívak. Ő a konfrontatív terápia híve. Úgy gondolja, hogy az embert csak egy erős érzelmi sokk (pl. a “gyáva” vagy “olcsó prosti” jelzők) készteti változásra? Nem tudom. De ha tényleg így van is, szerintem ezekkel a szavakkal sok embert eltávolít magától (a jó üzeneteitől). Persze azt is írja, hogy ő “magas ívben tojik” mások véleményére (tehát akkor az enyémre is), viszont közösségépítés fontosságáról is írt, aminek az egyik alapja akár lehetne az empátia és a visszacsatolás befogadása, azaz hogy meghallgatom a másikat.

Aztán néhány példája alapján arra is gondoltam, hogy ezt a könyvet azoknak a „még nem igazán magyaroknak” írta, akik megengedhetnék maguknak, hogy tanyát vegyenek, ahol kísérletezhetnek az egészséges, természethez közeli élettel. De nem hiszem, hogy sok ilyen (gazdag) ember van otthon, itthon, vagy akárhol.

Fent úgy kezdtem ezt az “értékelést”, hogy magyarabbnak érzem magam attól, hogy bátran megosztom mit is gondolok a könyvről, de ez hülyeség. Lehet bátor és szenvedélyes akárki, akárhonnan jött, akárhol él, akárhová tart.

Egyéb jegyzetek

p.52 Amit eddig írt, az mintha minden országra igaz lenne; mintha ez elsősorban egy motivációs könyv lenne, és nem kifejezetten a magyarságról szólna.

p.62 „Ha valaki annak idején nem tanult, és a könnyűnek látszó utat választotta, az belelép ebbe a csapdába, de ez az ő döntésének következménye.” Itt arról ír, hogy sokan nem szeretik a munkájukat, mert az nem jó munka. De ez azért egy kicsit bonyolultabb. Van sors, tehetség, segítség… nem mindenki ugyanarról a lépcsőfokról indul. Később (83. o.) is azt érzem, hogy nem tesz különbséget az emberek helyzete között: „Előtted is ott áll a lehetőség, drága!”

p.81 Mintha ütköznének az üzenetek. Egyszer azt írja, hogy amikor boldognak érzi magát: „…hogy irigyeljenek nyugodtan”. Aztán mindjárt utána: „Sajnos Magyarországon jellemzően kizárólag az eredményt nézzük, nem azt, hogy amögött mennyi munka rejlik. Emiatt ébred az emberekben irigység, féltékenység, holott mindkettő rettenetes, romboló érzés.”

p.95 Itt érzem, hogy elkezd belekötni a külföldre költöző magyarokba. Azt írja, hogy a Szózat az elkötelezettségről szól. Arról, hogy „nem fordítok hátat a hazámnak, ha rosszul érzem magam ott, és nem megyek el Angliába, mert ott jobban lehet élni, hanem itt maradok, megküzdök a helyzettel, és teszek azért, hogy jobb legyen. Mert ami nem működik, azon lehet változtatni.”

p.101 Arról ír, hogy legyen szenvedélyes a magyar ember. De miért ne legyen szenvedélyes mindenki? Megint olyan, mintha egy Édesvíz-könyvet olvasnék.

p.107 Példaként hoz egy holland főnököt, aki majdnem beleesik egy gödörbe, amit a munkásai ástak, de nem lesz mérges. Erről az jut az író eszébe, hogy a magyar főnök rögtön kiabálna. Attól, hogy neki ez jut eszébe, még nem kellene általánosítani. Nem hiszem, hogy minden (vagy a legtöbb) magyar főnök ilyen lenne.

p.113 Egyetértek, tényleg nem kell, hogy fontos legyen a Halloween vagy a Black Friday… de akkor ennyi erővel a karácsony meg a húsvét is más már, mint régen volt, nem?

p.115 Azt javasolja: ha egy külföldi nem tudja a különbséget Budapest és Bukarest között, ne racionálisan magyarázzunk neki, hanem legyünk bátran felháborodva, hogy az nyomot hagyjon. Most tényleg azt akarom, hogy a külföldi bunkónak gondoljon? Én is tévedtem már más országokkal kapcsolatban. Később viszont (122. o.), amikor orvossal beszélünk, azt mondja, ne viccelődjünk, legyünk racionálisak.

p.119 Itt megint mintha ránk (külföldön élőkre) neheztelne: „Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy az okos ember mindig abból főz, ami van… akkor esetleg elmész Angliába mosogatni. És itt jön a lényeg: hogyha te ebben hiszel, akkor jó munkaerő leszel.” Majd arról ír, hogy a közösség hangulatát a „búvalbélelt, alkoholista” kritikus tömeg határozza meg, az átlagmagyar pedig szótlanul nézi a szemetelést.

p.138–144 Itt kezdődik a definíció. Magyarul kell kimondanunk, hogy magyarok vagyunk. Az identitás elemei: ételek (gulyás, halászlé), tájak, nyelv, irodalom. Később (143. o.) már az is fontos, mit mondok: „Mert hogyha én negatív töltetű állításokat mondok ki, akkor csak látszólag vagyok magyar, de nem vagyok olyan, mint az őseink.” Akkor az igazi magyar csak optimistán beszélhet magyarul? A megújulás is fontos. Ez akkor azt jelenti, hogy ehetünk vegán (itthon termett) új-zélandi spenótot is?

p.158 Az író szerint a külföldön élő magyar a helyiek szemében csak „gyüttment”. Lehet, de szerintem nem erre kellene koncentrálni. Szerinte bizonyos körökbe „soha nem teszed be a lábad”. Magyarországon is vannak ilyen körök. Aztán jön az „olcsó prosti” hasonlat azoknak, akik nem szeretik a munkájukat külföldön. Ez túl kemény. Aki otthon nem szereti a munkáját, az milyen kategória? Értem, hogy szívvel-lélekkel jó dolgozni, de néha el kell vállalni olyan munkát is, amit nem szeretünk, hogy elérjük a céljainkat.

p.164 Azt írja: „A sok Nobel-díjasunk is azt igazolja, hogy a problémás helyzeteket mindig agyból próbáljuk megoldani… vagyis az érzelmi konfliktusokat is racionális szempontból közelítjük meg”, és szerinte ez helytelen. Külföldiként erre a fejezetre vártam a legjobban, de csalódtam.

p.179 „Aki nem pusztította el az ellenségeit, az azt kockáztatta, hogy az ellenségei fogják elpusztítani őt.” A pusztítást a bátorsággal akarja összekapcsolni, de nem értem, nekem is pusztítanom kellene bátorsággal? Biztos nem erre gondol.

p.194–201 Jó, hogy a régi magyar bútorok ápolására serkent az IKEA bútorok helyett. De a multikulturalizmusról írt véleménye nem egészen igaz; a globalizációt és a fogyasztást mossa össze vele. A kézműves pékség példája szép, de ez Angliában is ugyanúgy létező jelenség.

p.216–217 Azt írja, „magas ívben tojik” arra, ki mit mond róla. De egy későbbi fejezetben a közösség építéséről ír – ez ellentmondásos. Szerintem igenis hallgassuk meg mások véleményét. Zavaró, hogy a magyarokat „gyáva népnek, opportunistának, irigynek” nevezi. Néha túlcsordul benne a magabiztosság. Petőfivel élve azt mondja, hallgassunk az érzéseinkre. De mindig? Kellene egy egyensúly az érzelem és a ráció között, nem?

p.276 A lényeg: fogadd el magad, kezdj új dolgokba, ne félj a kudarctól. Ez tök jó, de ez az útbaigazítás bármelyik nemzetnek segíthet. A megoldások univerzálisak.

p.282 Az ügyvéd barátja példája (tanyasi gazdálkodás) idilli, de nem mindenki engedheti meg magának. Néha úgy érzem, ez a könyv a gazdagoknak íródott. De a baracklekváros tipp (80% érett, 20% éretlen gyümölcs) tényleg jó! Ez a könyv milyen lekvár? Baszogatós.